A japán kimonók [2]

Története:

Az első kimonó-szerű viseletek a Jamato-korban (250-710) jelentek meg a nők körében, ezt kinu-monak nevezték, és leginkább egy redőzött, földig érő selyemszoknyából és hosszú ujjú felsőrészből állt. Ez leginkább koreai hatásra utal.
A Nara-korban (710-794) megindult az intenzív kereskedelem Kínával, ezért Japánban erős kínai hatás figyelhető meg mind a képzőművészetekben, mind a kultúrában - így a viseletekben is. A hölgyek a kínai udvari etikett szerint öltöztek, amely előtérbe helyezte a színeket és a virágmintákat. A férfi viselet pedig leginkább a test alakjának robusztusabbnak való feltüntetését szolgálta: bő szárú nadrágok és bő ujjú ingek voltak divatban, amelyeket az ízületeknél szűkítettek, tehát "puffosítva" az anyagot.

Tarekami hajviselet

 Mégis a Heian-kor (794-1192) hozta a legnagyobb áttörést. Az öltözködési divatokat a kilencedik század végéig a Tang dinasztia udvari viseletei diktálták: ezeket másolták az előkelők, az ő ruháikat pedig a szolgálók. A viszonylag békés időszakban fokozódott az esztétikum iránti hajlam, amely elsősorban a ruhák minőségének ugrásszerű javulásában, és az eltúlzott méretekben nyilvánult meg. A korszak női kimonójának neve junihitoe, amely legalább tizenkét köntösből állt, de rangtól és gazdagságtól függően akár a húsz réteget is elérte. Mindehhez hosszú, simára fésült hajviselet, a tarekami társult, a konty és a hajdíszek nem voltak ismertek.
A Heian-korban vált szokássá, hogy a férfiak is felsőruházatként hordják azt a köntöst, amely a junihitoe legfelső rétegét képezte, és általában a legdíszesebb volt (és a legnagyobb is, mert a többit be kellett fednie).
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>



Hogy elegánsabb benyomást keltsen, a köntös alját henger formában vastagították meg és varrták fel - ez lett az elődje a későbbi esküvői kimonóknak, az uchikaenak, illetve a színházi kimonóknak is. A „heian-kori hölgyek” máig népszerű kimonó minta.
 A Kamakura (1192-1333) és Muromachi (1336-1573) korszakban következett be a szamurájok korszaka. A ruhákat korszerűsíteni kellett, ezért a sok egymásra felvett réteg és lefelé bővülő fazon helyett az egyenes, minél praktikusabb szabás lett divatos. A Muromachi korszakban élte Japán a középkor legszegényebb éveit, így a ruhák kialakítására az anyaggal való spórolás jellemző. A férfi (szamuráj) viselet neve hitatare, ez formájában már erősen emlékeztetett a mai kimonóra.
 Az Edo-korban (1600-1867) véget ért a polgárháborús időszak, ezért ismét volt idő és lehetőség a művészeteknek. A hajviseletek egyre bonyolultabb formákat ölt, illetve a színjátszás, valamint a gésa-életmód elterjedésével az öltözködés kifejezőbbé válása is megfigyelhető. A férfiak között elterjedt a hakama ( egyfajta bő szárú nadrág, amit legtöbbször a kimonó fölé vettek) viselete, amely később praktikus okokból (pl. lovaglás) önálló viseletté vált. A szamurájok feleségei és az udvarhölgyek, hogy szellemiségében elkülönüljenek az „önmagukat áruló”, a kimonót reklámtáblának használó pórnéptől, egyszínű, leginkább fehér kimonókat hordtak, azok fölé pedig drága uchikae-köntöst.

Edo-kori női viselet

Az Edo-korban terjedtek el a kimonófestési eljárások is, elsősorban a yuzen-zome technikáé, amely leginkább a stencilezáshez hasonló. Az elegáns kimonók egyáltalán nem, vagy alig voltak díszítve, a kevesebb-több elve alapján; ugyanakkor a paraszti lakodalmakban, vagy az egyszerűbb nép körében népszerűek voltak a színes és eltúlzott minták is. Az Edo-korszak végén már érezni lehetett a változást, és Japán az európai forradalmi hullám utórezgéseként megbuktatta a sógunátust, helyreállítva a császárságot, és új, virágzó korszakot kötve ezzel Meiji (1868-1912) nevéhez. A kimonó elnyerte mai formáját, és elsősorban a kiotói gésák hagyományőrzésének köszönhetően ma csaknem mindent tudni lehet a korabeli kimonóviselés jellegzetességeiről és jelképrendszeréről. Inkább a motívumok gazdagodásáról van szó, mintsem a kimonó formai változásáról.

 Az ezt követő Taisho-kor (1912-1926) kimonói szolgáltak mintául az egész huszadik század kimonóviseletének. A második világháborús vereség és a nyugati hatás következtében a kimonó először a férfiak köréből tűnt el teljesen, majd lassan a nők is nyugati stílusú ruhára cserélték az utcai viseletet, noha otthon, és különösen nyáron szívesebben hordták a számukra kényelmes, megszokott ruháikat.

Napjainkban a kimonó már kizárólag alkalmi viseletnek számít: a gyerekek a sichi-go-san (szó szerint: hét-öt-három, az ennyi idős gyerekek ünnepe japánban, amikor elviszik őket a legközelebbi templomba, és hagyományosan megünneplik, hogy „megérték ezt a kort”) alkalmával viselnek csak kimonót. A felnőttek közül a lányok a Seijin-no-Hi (a felnőttkor elérkezte, minden évben január második hétfőjén tartják, és minden az éppen 20. évét betöltött fiatal részt vesz rajta) alkalmával kapnak egy furisode nevű kifejezetten hajadon lányoknak szánt, hosszú ujjú, díszes kimonót.

Hanae Mori

Ezt leszámítva kimonót leginkább esküvőn, temetésen, teaceremónián szokás viselni. A kimonó nyári változata, a yukata, amely pamutból készül, és mindössze egy rétegből áll, nagyon népszerű viselet Japánban mind a mai napig; ugyanis kényelmesebb benne elviselni a hőséget. Nagyon sok vidéki szálloda és fogadó ad fürdőköpeny helyett vagy mellett a szálloda emblémájával ellátott Yukatát a vendégeknek, hogy azok a hotel területén abban közlekedjenek, illetve ez a hagyományos viselet a nyári tűzijátékok nézéséhez is.
Néhány divattervező, mint Hanae Mori(róla később írok), illetve néhány kimonó gyártó cég, mint a Suzunoya, igyekeznek közel hozni a kimonót újból a fiatalokhoz, ezért elterjedtek az egészen modern minták is: leopárd-minta, Pucci-minta, illetve egyes Disney rajzfilmekhez dedikált kimonófestések is.